UESHIBA MORIHEI (1883-1969)

Az Aikido alapítója Ueshiba Morihei.
Ueshiba mester apja, Yoroku, viszonylag sikeres földbirtokos volt, aki halászattal és fafeldolgozással is foglalkozott. Az őt körülvevő emberek tiszteletétől övezve, tagja volt a Nishinotani és Tanabe-beli falusi, illetve városi tanácsnak Wakayama tartományban. A fiatal Ueshiba nagyra becsülte apját, s az apa, aki nagy reményeket táplált fia jövőjével kapcsolatban, megadta neki a legteljesebb anyagi és erkölcsi támogatást, hogy kielégíthesse ambícióit szülőhelyének eléggé korlátozott világában. A fiú azonban úgy érezte, hogy nem tud megfelelni apja elvárásainak, és 1901-ben 18 évesen Tokióba ment ahol rövid ideig kereskedelmi gyakornok volt. A következő évben megnyitotta az Ueshiba Boltot, egy papír és írószer kereskedést. Hamarosan azonban megbetegedett, és a kisvállalkozás kudarcot vallott.

Nem sokkal ezután bevonult a Japán Császári Hadseregbe, és harcolt az orosz-japán háborúban (1904-1905). Őrmesteri rangig vitte, és kitüntetést is kapott. Majd 1912-ben 29 évesen, maga köré gyűjtött szülővárosából 54 családot mintegy 80 fővel, és létrehozott egy települést Shiratakiban, Hokkaido szigeten. A tartomány akkoriban erőteljes fejlődésnek indult, és örömmel fogadta a telepeseket, akik azzal a szándékkal mentek oda, hogy megműveljék a földet. Ueshiba mester a kis település vezetőjeként hét éven keresztül maga is művelte a földet, szolgált a városi tanácsban, és munkájával hozzájárult Shirataki fejlődéséhez.

Bár tehetséges volt a vezetői munkában, úgy érezte, hogy még mindig nem tudta megvalósítani azt, amit apja elvárt tőle. Apja betegség következtében, ami nagy megrázkódtatás volt számára. Mindent hátrahagyva hazatért Hokkaidóról, és igen mély leki válságon ment keresztül. Ezután kereste meg útmutatásért a shinto eredetű Omoto szekta karizmatikus tanítóját, Onisaburo Deguchit. Ennek a nagy tanítónak a szárnya alatt élt az Alapító Ayabéban, az Omoto szekta központjában (Kyoto tartomány) a shinto vallás meditatív és megtisztító szertartásait gyakorolva, és segítve ennek az új vallási irányzatnak a megerősödését.

Az Ayabéban töltött nyolc év (mielőtt 1927-ben Tokióba költözött volna) döntő volt az Alapító lelki fejlődése szempontjából. Ezalatt tanulmányozta a shinto filozófiát, és elsajátította a "koto-dama" (szó szerint hang-szellem ezoterikus tudománya rendszerét.

Az apja halálát követően, az ayabei tartózkodás alatt egyértelművé vált az Alapítónak a budoval való elkötelezettsége, elsődlegesen Deguchi bátorítására. Már ezt megelőzően is gyakorolt és elsajátított néhány harcművészetet, mint például a Shinkage stílus szerinti, a Kito és Daito stílus szerinti jujutsut. A legmagasabb szintű bizonyítványt a Daito iskolában kapta Takeda Sokaku mestertől, akit 32 évesen a Hokkaido szigeten töltött évek alatt ismert meg, 1915-ben. Ez a jujutsu iskola irányította rá az Alapító figyelmét a harcművészetek mély értelmére. A Daito stílus alapelvei különböznek ugyan az aikidotól, de a technikákban sok a közös vonás.

Deguchi azért bátorította az Alapítót a, hogy a harcművészetekre összpontosítson, mert ismerte a budoval kapcsolatos gazdag és változatos előéletét, s előre látta, hogy ez az út lesz a legmegfelelőbb temperamentuma, képességei és törekvései számára.. Azt tanácsolta az Alapítónak, hogy különítsen el egy részt ayabei lakhelyéből és alakítson ki egy dojot. A mester komolyan vette a tanácsot, és megnyitotta a szerény, 18 tatamis Ueshiba Jukut.

Az Ueshiba Jukut eredetileg az Omoto szekta fiatalabb tagjainak szánta, de amint Ueshiba Morihei neve mint "ayabei budo mester" szélesebb körben is ismertté vált, kívülállók is csatlakozni kezdek a dojohoz, köztük a legkiválóbbak a közeli Maizuru kikötő fiatal tengerésztisztjei voltak. Ahogy terjedt a híre, érkeztek tanítványok Tokióból és Japán más távolabbi részéből is.

1920-tól kezdett Ueshiba mester komolyan gondolkozni azon, hogy kialakítja saját, független budo formáját. 1922-ben egy új harcművészeti formát hirdetett meg az aiki-bujutsut. Amint azt a bujutsu név is elárulja megőrizte azoknak az ősi harcművészeteknek az alapelveit és technikáit, amelyek kissé eltérőek a jelenlegi aikidotól. Eredetisége az aiki-nak mint sajátságos kifejezésnek a használatában rejlett. Elszórtan találhatók utalások a különböző budo formákban a ki felhasználására összehangolására (ai) az ellenféllel való küzdelem során, de ez volt az első alkalom, hogy az aiki szóösszetételt valaki használta. Előfordult még az aiki-jutsu megnevezés is, de ennek inkáb pszichológiai jelentőse volt, és nem volt lényegi része a harcművészetnek. Nemrég kiadott könyvekben néhányszor hivatkoznak a ki-aijutsura, amely az egyszerű emberek között volt népszerű, de ez is egy pszichológiai rendszer volt, aminek semmi köze sem volt a budohoz.

Az aiki kifejezés kiválasztásában ugyan szerepet játszhattak a Kito és Daito iskolák, amelyek a yin és yang elvén és a ki használatán alapulnak, d eaz alapvető forrás Ueshiba mester saját budo edzése, élettapasztalata, valamint ayabei tartózkodása során a ki megtapasztalása. Emellett nagy szerepe volt benne a kotodama elsajátításának, amelyre későbbi éveiben rendszeresen utal előadásaiban, írásaiban és tanításaiban.

Az aiki bujutsu elnevezést nem fogadták el azonnal, helyette az emberek Ueshiba ryunak vagy inkább Ueshiba-ryu aiki-bujutsunak nevezték el az új budo ágat. Ezalatt Ueshiba hírneve fokozatosan erősödött az országban. A fordulópont 1924-1925-ben következett be, amikor mint korábban említettem, egy expedícióban vesz részt Belső Mongóliában. Nem sokkal visszatérése után egy fiatal tengerésztiszt kihívja párbajra Ayabéban, és a Mester megtapasztalta a "sumi-kiri"-t, a szellem és a test tisztaságát, amely megvalósítja az univerzum ki-jének egyén ki-jének összhangját. Ekkor negyvenes éveinek elején járt és ez lett harcművészetének alapköve.

Elmondhatjuk tehát, hogy az 1924-25-ös évek jelentik az aikido szellemi fejlődésének a kezdetét, mert ettől kezdve Ueshiba mester folyamatosan hangoztatta, hogy "Az igazi budo a minden lény iránti erős szeretet és harmónia útja.", és hogy minden mozdulat a ki-szellem-test összhangjából ered.

1925 őszén egyik pártfogójának és támogatójának, Isamu Takeshita admirálisnak ismételt kérésére az Alapító Tokióba, hogy bemutatót tartson egy előkelő közönség többek között az egykori miniszterelnök, Yamamoto Gonnohoyoe előtt. A főrendre olyan mély benyomást tett az Alapító bemutatója, hogy felkérte egy 21 napos szeminárium megtartására az Aoyama palotában, a belügyminisztériumban dolgozó magasan képzett judo és kendo szakértők számára.. 1926 tavaszán ismét Tokióba hívta Takeshita admirális, hogy aiki-bujutsu leckét adjon a belügyminisztérium tagjainak, katona- és tengerésztiszteknek, valamint az üzleti és politikai élet jeles képviselőinek. 1927-ben Takeshita admirális és Onisaburo Deguchi ismételt kérésére az Alapító otthagyta Ayabét és Tokióba költözött.

Az elkövetkező három év alatt számos dojot hozott létre Tokio Shiba körzetében, és sokakat oktatott aiki-bujutsura beleértve más harcművészeti ágak magasan képzett szakértőit is. Mutatkozni kezdtek a jelei annak, hogy az Alapíto budoját elismerik olyan harcművészetnek, mint ami valamiképpen több, mint az egyéb harcművészetek. Néhányan az aikido szót ketdték alkalmazni a leírására; 1930 októberében a Kodokan judo megalapítója, Kano Jigoro, amikor megnézte Ueshiba mester fenséges harcművészetét, azt az "ideális budo"-nak nevezte, sőt a legjobb tanítványai közül néhányat el is küldött hozzá.

A tanítványok gondos kiválogatása ellenére a tanulók száma egyre nőtt, s az Alapítónak szembe kellett néznie azzal a ténnyel, hogy egy nagyobb dojora van szükség. 1930-ban létrehozott egy dojot Tokióban a Wakamatsu-choban. Kezdetben bérelte a helyet, majd később megvásárolta a tulajdonjogot az Ogasawara családtól. Az új edzőközpont, amelyet Kobukan dojonak neveztek el, 1931 áprilisában készült el. Mint korábban említettem az aikido központi dojoja ma ugyanezen a helyen található.

1936-ban az Alapító úgy döntött, elérkezett az idő arra, hogy világosan megkülönböztesse a korábbi harci művészetektől a sajátját. erre legfőképpen az a filozófiai és szellemi tartalom adott okot, amelyet saját művészetébe beépített. Mivel érezte, hogy művészetének lényege különbözik a harcművészetek korábbi hagyományaitól, elhagyta a bujutsu elnevezést, és a művészetét aiki-budonak nevezte el. Ez a szükséges és elkerülhetetlen lépés megalapozta iskolája jövőjét. A harcművészet egy új rendszerének megalapítójaként mélyen átérezte a felelősséget, hogy személyes érdekeit háttérbe szorítsa, és minden érdeklődő számára lehetővé tegye ezt az utat.

1939-ben hivatalos kérvényt nyújtott be, hogy szervezete -Kobukai néven-jogilag is elismerést kapjon. Egy évre rá az aikido hivatalosan bejegyzett testületté vált, s ettől számítva kezdődik az aikido aranykora. A taglétszám egyre növekedett és Ueshiba mester neve ismertebb lett, mint valaha.

A csendes-óceáni háború kitörése 1941-ben, valamint a japán társadalom egyre erősebb eltolódása a militarizmus felé hátráltatta az aikido erősödését. Mivel a fiatal férfiak többségét besorozták a katonai erőkhöz, az aikido tanítványok száma erősen megcsappant. A kormány – az ország háborús mozgósításának jegyében – elrendelte a különböző harcművészeti csoportok egyesítését egyetlen szervezetbe, saját ellenőrzése alatt. 1942-ben a hagyományos harcművészeti ágak, judo, kendo stb. egyetlen testületbe egyesültek "Legnagyobb Japán Harci Erény" néven

Az Alapító ugyan nem emelte fel a szavát a kormány intézkedésével szemben, de nagyon elszomorította, hogy az ő budoját, amelyet a többi formától eltérően alakított ki, egy ilyen szervezetbe erőltetik. Kifejezetten ellenére volt, hogy egyesüljön más csoportokkal, mint csupán egy a harcművészetek közül. Kezdte úgy érezni, hogy a Kobukan Aiki-budo elnevezés azt sugallja, mintha az ő harcművészete csupán egy ágazata, méghozzá a Kobukan ágazata, illetve stílusa lenne egy általánosabb budónak. Úgy döntött meghirdeti az új nevet az aikidot. Ezzel elkülönítette művészetét, mint egyedi, a többitől eltérő budo-formát, majd ezt követően lépett be a szövetségbe az új névvel; 1942 februárjában az aikido az Alapító iskolájának hivatalosan elismert neve lett. 22 év telt azóta, hogy Ayabéban nyílt az Ueshiba Juku.

AZ AIKI SZENTÉLY IWAMÁBAN

Hogy teljesen megértsük az aikido név meghirdetésének jelentőségét és a háttérben rejlő okokat, beleértve az Alapító gondolkodásában végbement változásokat is, figyelmünket az Aiki Szentély létrehozása felé kell fordítani. A szentély Iwamában Ibraki tartományban helyezkedik el, Tokiótól észak-keletre. Ez a hely, amelyet minden aikido tanuló ismer és nagyra becsül, különösen fontos lett a II. világháborút követő újrakezdés légkörében.

Először 1935 körül támadt az Alapítónak az a gondolata, hogy létrehozza az aikido szellemi központját. Ez abból a mélyen átérzett szükségből fakadt, hogy folytatni kell az univerzum igazságának keresését a budon keresztül, s erre a célra az Alapító egy speciális helyet akart kialakítani. Azzal, hogy Tokióban már biztos alapokra helyezte az aikidot, beteljesült a vágya, hogy igaz budot terjesszen a világon. El volt ragadtatva az elért sikerektől, ugyanakkor elégedetlen volt, és sajnálta, hogy mindez felborította a magánéletét valamint, hogy a hírnév miatt időhiánnyal kell küszködnie. Az Alapító teljes közömbösséget mutatott az olyan-természetes- emberi vágyak iránt mint amilyen a társadalmi rang, a megbecsülés és a dicsőség, a vagyon és az anyagi kényelem. Egyetlen vágya volt a szellem edzése a budo tanításain keresztül.

1935 körül, kevéske megtakarítását felhasználva, vásárolt egy edős részt vidéken, Iwama környékén. A földművelés a vérében volt, amint az már a shirataki település létrehozásakor, Hokkaidon kiderült. Úgy érezte egyrészt műveli a földet, másrészt folytatja útkeresését egy spirituális budo forma irányában. De vágya, hogy visszatérjen a földműveléshez, nem valósulhatott meg egykönnyen, ugyanis híres harcművészként rendszeresen meghívásokat kapott különböző helyekre, s ezeknek eleget téve nem maradt elég ideje elképzelésének megvalósítására.

Amikor a háborús időkben a kormány részéről kísérlet történt a különféle harcművészeti formák bürokratikus egyesítésére egyetlen szervezetben, az Alapító számára különleges lehetőség kínálkozott céljai megvalósítására. Mivel lehetetlenné vált az aikido további gyakorlása annak normális keretei között, arra sem volt szükség, hogy tovább dolgozzon terjesztésén. Ahogy a háború viharfelhői gyülekeztek, csökkent a tanítványok száma, és az aikido bemutatókra szóló meghívások is ritkultak. Minden kétség nélkül úgy érezte, itt a megfelelő idő arra, hogy a jövő szempontjából fontos döntést hozzon.. A "Legnagyobb Japán Harci Erény Egyesületéhez " való csatlakozás elrendelése-amely háborús erőfeszítés része volt- adta meg a végső lökést. Így történt, hogy az alapító hivatalosan bejelentette az aikido elnevezést, és végül is meghozta döntését, hogy visszavonul Iwamába, ahol saját útját járhatja.

Az Alapító a szó nemes értelmében vett hazafi volt. Hitt abban, hogy az ember arra rendeltetett, hogy hazájának szentelje az életét, s úgy döntött s úgy döntött, hogy nem tiltakozik a nacionalista háborús politika ellen. Mégis ellenérzései voltak azzal a rendelettel szemben, amely a budo összes formáját kormányigazgatás alatt egyesítette; szerinte a rendeletnek semmi köze sem volt a hazaszeretethez. Ezen felül ez az új szervezet egyre több papírmunkát és találkozókra való eljárást követelt, ami ellentétes volt azon óhajával, hogy folytassa a budo mélységeinek feltárását.

Teljes közömbösséggel mondogatta: "Nem vagyok jó a papírmunkában, számomra csak az aikido gyakorlása létezik". Ezért egyik bizalmas emberét, Hirai Minorut küldte el, hogy a találkozókon képviselje az aikidot. Bár én akkor még diák voltam a Waseda Egyetemen, kinevezett a tokiói dojo vezető instruktorává, hogy a legjobb tanítványai mint pl. Kisaburo Osawa, a jelenlegi vezető instruktor, segítsenek a munkámban. Ezt követően elhagyta Tokiót, s anyámmal, Hatsuval Iwamába ment. Ahogyan ezt tette, az egészen jellemző volt rá: rendszerint amint döntött, azonnal cselekedett is nem vesztegette az időt.

Iwama közel volt Mitóhoz, ami a Tokugawa még oktatási és művészeti központ volt. Ekkor azonban már gyéren lakott terület volt, elszórtan található farmokkal. Az egész terület 90 %-át sűrű erdő borította, fenyők, gyümölcs- és egyéb fák. Az Alapító megtisztított egy 20,000 tsubo (6,62 hektár) körüli területet, amit még az előző évek során szerzett meg, s elkezdte művelni a földet. Ezzel régóta dédelgetett álma valósult meg: összekötötte a földművelést a harcművészettel. Az átalakított lakóépület mindössze két kicsi lakószobából és egy döngölt földpadlójú előszobából állt. A látogatók, akik felkeresték a Mestert, meglepődtek ház puritán jellegén, de az Alapító szelleme messze a külsőségek fölött állt. Iwamában az Alapítónak három terve volt az igazi budo megteremtéséhez. Az első az volt, hogy egy Aiki szentélyt hoz létre, amely az aiki útját, s az aikido szellemét jelképezné. A második az, hogy épít egy különálló szabadtéri dojot, amelyet átjár a természet ki-jének ereje, és ahol az ideális take-musu budot lehet tanítani. A harmadik, hogy megvalósítja a régi álmát a földművelés és a harcművészetek összekötését. Az volt a vágya, hogy összekapcsolja a budo edzést (take) -amely harmóniában van a védelmező életerővel (musu) -a földművelő munkával, amelyen keresztül a föld az életet fenntartó élelmet adja.

Az Aiki szentély arra hivatott, hogy, hogy kifejezze a hálát annak a 43 istennek, akik az aikidot védik, és teremtő erőt adományoznak neki, valamint arra, hogy a szent központ legyen az aikido tanulóknak, akik arra esküdtek fel, hogy ezt az utat minden teremtmény számára elérhetővé teszik. A 43 isten a harci isteneket, a sárkánykirályokat, illetve a hagyományos vallási tanokban dicsőített szenteket jelenti. Az Alapító erősen hitte, hogy ereje a budoban nem önmagától ered, hanem az istenektől, akik védelmezik őt és táplálják képességeit. Ezt határozottan hitte, de ez rámutat szerénységére és önfegyelmére is: mivel egy magasabb rendű erőre bízta magát, tetteiben soha nem vált nagyképűvé, erőszakossá. Ez az alázatosság és őszinteség, valamint az edzések iránti elkötelezettsége olyan erények, amelyeket minden aikido tanulónak meg kell szívlelnie.

Az Aiki szentély elrendezése a koto-dama alapelvein nyugszik. A belső szentély elhelyezése, az imaterem, a bejárati kapu stb. mind-mind összhangban van a háromszög, a kör és a négyzet hármas alapelvével. Ez a három jel a koto-dama légzőgyakorlatait jelképezi. Az alapító szavaival kifejezve:

"Amikor a háromszög, a kör és a négyzet eggyé válik, gömbforgásban mozog együtt a ki áramlásával, és megjelenik a sumi-kiri (a szellem és a test tisztasága) szerinti aikido"

Hogy az Aiki szentély, amely egy gondosan kidolgozott filozófiát hivatott visszatükrözni, a II. világháború utolsó nehéz éveiben elkészülhetett, egy Matsumoto nevezetű Iwamában élt ácsmester erőfeszítéseinek, továbbá annak a számtalan sok tanítványnak volt köszönhető, akik már a kezdeti évektől fáradhatatlanul támogatták az aikido ügyét. Az Aiki szentély fő templomának elkészülése 1943-ban egy olyan alkalom volt, amely az öröm könnyeit csalta az Alapító szemébe.

A háború utáni három évben a Hombu dojo különböző okok miatt kénytelen volt mérsékelni a tevékenységét, többek között azért, mert a szövetséges hatalmak az összes harcművészeti ágat betiltották. A központi dojo minden tevékenysége Iwamába helyeződött át, így hát egy olyan időszakban, amikor a harcművészetek számára erősen mostohák voltak a körülmények, az aikido meg tudta őrizni magát , mert az Iwamai dojo működött. Ma Ibaraki a dojo neve, és az alapító emlékét őrzi.

1948-ban februárjában hivatalosan bejegyezték, mint új jogi testületet. Ezzel kezdetété vette az aikido "visszatérése" Tokióba. Nyilvánosan először a tokiói Takashomaya áruházban lehetett látni 1956 szeptemberében, az Első Nyilvános Aikido Bemutatóra pedig, amelyet hivatalosan az Aikikai támogatott 1960 májusában került sor Tokióban, a Yamano teremben. A háború utáni újrakezdés csúcspontja az új Honbu dojo átadása volt 1969 januárjában.

Az aikido mai sikere és hírneve az Alapító azon elhatározásának közsönhető, hogy az Iwamai "hátországban" a harcművészetben oly fontos szellemi kérdések kutatásának szentelte magát. Ueshiba mester saját példáján keresztül bizonyította, hogy az aikido felvirágzása nem a követők számától függ, hanem az igazság személyes keresésének mélységétől és intenzitásától a gyakorlás és az edzés során. Azt hiszem főleg emiatt az az aikido ma, ami.

(Részlet : Kisshomaru Ueshiba: Az Aikido Szellemisége c. könyvből.)